A mai közoktatás egyik legnagyobb tragédiája talán nem is az, hogy túlterhelt, túlszabályozott vagy krónikusan alulmodernizált, hanem az, hogy közben mindezt természetes állapotként kezdtük elfogadni. Mintha magától értetődő lenne, hogy egy gyerek éveken át napi szinten rohan egyik tantárgytól a másikig, lexikális adatok tömegét memorizálja, folyamatos teljesítménykényszer alatt működjön, majd végül úgy hagyja el az iskolarendszert, hogy valójában fogalma sincs arról: kicsoda ő, miben jó igazán, és milyen világban szeretne majd helyet találni magának. A rendszer sokszor inkább hasonlít egy hideg, embertől elidegenedett útvesztőre, mint valódi fejlődési térre. Egy olyan labirintusra, ahol generációk bolyonganak Ariadné fonala nélkül. A szabályokat kívülről nézve mindenki ismeri: teljesíts, alkalmazkodj, ne lógj ki a sorból, tanuld meg, amit kérnek, és próbálj túlélni. De a legtöbb diák számára sosem kerül a kezébe valódi térkép arról, hogy mi miért történik körülötte, mi az, ami valóban...
Nem tudom, milyen anyag van a grafitceruzába rejtve, de mindmáig különös érzés kerít hatalmába, ha meglátok egy szépen hegyezett ceruzát. Legszívesebben azonnal kézbe venném, keresnék egy tiszta fehér lapot vagy egy halványan pontozott füzetet, és nyomot hagynék rajta. Ha betévedek egy papír-írószer üzletbe, ma is ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel nézem a naplónak szánt füzeteket, a töltőtollakat, a grafitceruzákat és a különféle eszközöket. Valami megmagyarázhatatlan vonzódás köt hozzájuk. Pedig alig írok kézzel. Naplót is többször próbáltam vezetni. Néhány napig lelkesen teleírtam oldalakat, aztán hetekig rá sem néztem. Később elővettem, ültem fölötte, és úgy éreztem, hogy most írnom kellene valamit. De nem jött semmi. Az ihlet helyett csak az üres lap nézett vissza rám. Végül becsuktam a füzetet, és csináltam valami mást. Mégis, a papír és a ceruza iránti vonzalmam valahogy megmaradt. Talán azért, mert az egész nagyon korán kezdődött. Már óvodásként érdekeltek a betűk és a számok....