A mai közoktatás egyik legnagyobb tragédiája talán nem is az, hogy túlterhelt, túlszabályozott vagy krónikusan alulmodernizált, hanem az, hogy közben mindezt természetes állapotként kezdtük elfogadni. Mintha magától értetődő lenne, hogy egy gyerek éveken át napi szinten rohan egyik tantárgytól a másikig, lexikális adatok tömegét memorizálja, folyamatos teljesítménykényszer alatt működjön, majd végül úgy hagyja el az iskolarendszert, hogy valójában fogalma sincs arról: kicsoda ő, miben jó igazán, és milyen világban szeretne majd helyet találni magának. A rendszer sokszor inkább hasonlít egy hideg, embertől elidegenedett útvesztőre, mint valódi fejlődési térre. Egy olyan labirintusra, ahol generációk bolyonganak Ariadné fonala nélkül. A szabályokat kívülről nézve mindenki ismeri: teljesíts, alkalmazkodj, ne lógj ki a sorból, tanuld meg, amit kérnek, és próbálj túlélni. De a legtöbb diák számára sosem kerül a kezébe valódi térkép arról, hogy mi miért történik körülötte, mi az, ami valóban...
Egy kedves ismerősöm, kollégám hívta fel a figyelmemet egy dalra, amit a Petőfi Rádió hivatalos YouTube-csatornáján közzétett felvételén hallgattam meg. Az alábbi gondolatokat egy, a Petőfi Rádió hivatalos YouTube-csatornáján megjelent dal ihlette. A videót az eredeti közzétételi helyről ágyaztam be, a bejegyzés pedig saját értelmezésemet, véleményemet és gondolataimat tartalmazza. A dal nem saját alkotásom, annak valamennyi szerzői és kapcsolódó joga az eredeti jogosultakat illeti. Meghallgattam, mert mindig nyitott vagyok új zenei tartalmakra. Igyekszem mindig előítélet nélkül hallgatni az ajánlott művet. Előbb csak a zenére figyelek, tetszik-e, és hagyok időt arra, hogy megfigyeljem, bennem mit indított el? Egyáltalán hatott-e rám? S ha bejött a zene, és már kedvem van többször is meghallgatni, a szöveggel bíbelődöm kicsit. Értem-e? Jól értem-e, hogy értem? Később is ráérek majd egész véleményt formálni. Nem egyszer kaptam rá zenekarok hallgatására, és művészek későbbi követése ...