Ugrás a fő tartalomra

Bejegyzések

Közoktatás — avagy a magyar Maze Runner

A mai közoktatás egyik legnagyobb tragédiája talán nem is az, hogy túlterhelt, túlszabályozott vagy krónikusan alulmodernizált, hanem az, hogy közben mindezt természetes állapotként kezdtük elfogadni. Mintha magától értetődő lenne, hogy egy gyerek éveken át napi szinten rohan egyik tantárgytól a másikig, lexikális adatok tömegét memorizálja, folyamatos teljesítménykényszer alatt működjön, majd végül úgy hagyja el az iskolarendszert, hogy valójában fogalma sincs arról: kicsoda ő, miben jó igazán, és milyen világban szeretne majd helyet találni magának. A rendszer sokszor inkább hasonlít egy hideg, embertől elidegenedett útvesztőre, mint valódi fejlődési térre. Egy olyan labirintusra, ahol generációk bolyonganak Ariadné fonala nélkül. A szabályokat kívülről nézve mindenki ismeri: teljesíts, alkalmazkodj, ne lógj ki a sorból, tanuld meg, amit kérnek, és próbálj túlélni. De a legtöbb diák számára sosem kerül a kezébe valódi térkép arról, hogy mi miért történik körülötte, mi az, ami valóban...
Legutóbbi bejegyzések

Tudósok: Gyere be a diszkóba - avagy mit üzent ma nekem a Petőfi Rádió?

Egy kedves ismerősöm, kollégám hívta fel a figyelmemet egy dalra, amit a Petőfi Rádió hivatalos YouTube-csatornáján közzétett felvételén hallgattam meg. Az alábbi gondolatokat egy, a Petőfi Rádió hivatalos YouTube-csatornáján megjelent dal ihlette. A videót az eredeti közzétételi helyről ágyaztam be, a bejegyzés pedig saját értelmezésemet, véleményemet és gondolataimat tartalmazza. A dal nem saját alkotásom, annak valamennyi szerzői és kapcsolódó joga az eredeti jogosultakat illeti. Meghallgattam, mert mindig nyitott vagyok új zenei tartalmakra. Igyekszem mindig előítélet nélkül hallgatni az ajánlott művet. Előbb csak a zenére figyelek, tetszik-e, és hagyok időt arra, hogy megfigyeljem, bennem mit indított el? Egyáltalán hatott-e rám? S ha bejött a zene, és már kedvem van többször is meghallgatni, a szöveggel bíbelődöm kicsit. Értem-e? Jól értem-e, hogy értem? Később is ráérek majd egész véleményt formálni. Nem egyszer kaptam rá zenekarok hallgatására, és művészek későbbi követése ...

A grafit nyoma a papíron

Nem tudom, milyen anyag van a grafitceruzába rejtve, de mindmáig különös érzés kerít hatalmába, ha meglátok egy szépen hegyezett ceruzát. Legszívesebben azonnal kézbe venném, keresnék egy tiszta fehér lapot vagy egy halványan pontozott füzetet, és nyomot hagynék rajta. Ha betévedek egy papír-írószer üzletbe, ma is ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel nézem a naplónak szánt füzeteket, a töltőtollakat, a grafitceruzákat és a különféle eszközöket. Valami megmagyarázhatatlan vonzódás köt hozzájuk. Pedig alig írok kézzel. Naplót is többször próbáltam vezetni. Néhány napig lelkesen teleírtam oldalakat, aztán hetekig rá sem néztem. Később elővettem, ültem fölötte, és úgy éreztem, hogy most írnom kellene valamit. De nem jött semmi. Az ihlet helyett csak az üres lap nézett vissza rám. Végül becsuktam a füzetet, és csináltam valami mást. Mégis, a papír és a ceruza iránti vonzalmam valahogy megmaradt. Talán azért, mert az egész nagyon korán kezdődött. Már óvodásként érdekeltek a betűk és a számok....

A végzettség és ami mögötte van

Van egy érdekes ellentmondás a magyar oktatásban, amiről szerintem sokan tudnak, mégis ritkán beszélünk róla őszintén. Egész gyerekkorunkban azt halljuk, hogy tanulni kell. Diploma kell. Végzettség kell. Mintha maga a papír valamiféle mágikus tárgy lenne, amely automatikusan tudást, alkalmasságot és emberi értéket nyújt a birokosa számára. Közben pedig valahol nagyon mélyen szinte mindenki találkozik a rendszer ősi túlélési technikáival. Az elkért házi feladattal. A „küldd át légyszi” kultúrával. A másolt beadandóval. A súgással. A puskázással. Az „átfogalmaztam, tehát már az enyém” logikával. És ami az igazán nyugtalanító: ezek nem elszigetelt esetek, hanem a rendszer folklórja. Persze fontos tisztázni valamit. Ez nem arról szól, hogy az összes szakma, diploma üres, és nincs mögötte valódi tudás, képesség vagy alkalmasság. Nyilván rengeteg kiváló szakember, mérnök, orvos, kutató és pedagógus kerül ki az oktatás rendszeréből. A probléma inkább az, hogy maga a rendszer meglepően magas t...

Pályaelhagyó pedagógus

Aztán jött a következő nagy abszurditás. Mivel akkoriban azt éreztem — és ezt a környezetem is erősen sugallta —, hogy diploma nélkül gyakorlatilag ember sem lesz belőlem, jelentkeztem továbbtanulni. Tanítóképzőbe. Nem valami nagy belső elhivatottságból. Csak mert a kisgyerekek figyelmét pillanatok alatt magamra tudtam vonni, és könnyen szórakoztattam őket. Persze emellett a nem különösebben kimunkált zenei, és előadói készségeim is a katedra felé tereltek. A végső érv mégis az volt, hogy más ötletem nem volt, és egyszerűen oda elég volt a pontom. Az alkalmassági viszont szinte nevetségesen könnyűnek érződött. Versmondás? Pipa. Éneklés? Nekem játék. Furulya? Kiráztam a kisujjamból. Rajz? Simán megoldottam. És ebben van valami egészen ironikus. Miközben az iskolarendszerben végig úgy éreztem magam, mint aki nyelvtudás nélkül próbál túlélni idegenben, az emberi, kreatív, előadói oldalam miatt valahogy mindig képes voltam megfelelni az elvárásoknak. Lediplomáztam. A főiskolai évek alatt a...

Csak tanulni nem tanult meg...

Általános iskolában egész jól elvoltam. Nem voltam kitűnő tanuló, nem én voltam a mindent is tudó eminens, de amikor figyeltem órán, és a tanár jól adta elő az anyagot, abból többnyire megéltem. Egyszerűen „rám ragadt”. Meghallgattam, megjegyeztem, visszamondtam, kész. És ami ennél sokkal fontosabb: hosszú éveken át fogalmam sem volt arról, hogyan kell tanulni. Nem lustaságból. Hanem mert nem volt rá szükségem. Aztán valamikor ötödikben a történelem tananyagban hallott ismeretlen változók elindítottak egy "nem értem, de bemagolom" módszer felé, de hetedik és nyolcadik környékén kezdett ellenem fordulni a korábbi lazaságom, és a béna magolásom. Hirtelen egyre több lett az anyag, komolyabbak lettek az elvárások, és elkezdtek olyan dolgokat kérdezni, amelyek nem hangzottak el az órán. Mintha addig egy teljesen más játék szabályai szerint működött volna az iskola, csak erről valaki elfelejtett volna szólni. Ekkor jelent meg először az a fojtogató érzés, hogy valami nincs rendben ...

Amikor a gyerek félrerakja a galaxist, hogy bemagolja a semmit

A másik különösen abszurd pillanat számomta az, amikor egy gyerek hétvégén nem veszi elő az ötszáz oldalas sci-fi regényt — amit egyébként önszántából olvas, lelkesen, érdeklődéssel, valódi kíváncsiságból — azért, hogy hétfőre kémiaképleteket és nyelvtani szabályokat magoljon. Nem azért, mert érdekli a regény mondattani szerkesztése. Nem azért, mert kísérletezni akar. Nem is azért, mert érteni szeretné az anyag belső működését. Hanem azért, mert hétfőn rögtön két témazáró vár rá. Aztán még egy valamikor a héten. Természetesen mindegyik más tantárgyból. Természetesen mindegyik „nagyon fontos”. És ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: Vajon tényleg így néz ki a tanulás? Mert amit ilyenkor a gyerek csinál, az nem tudásépítés. Sokkal inkább rövid távú túlélési stratégia. Egy ideiglenes mentális adattárolás, amelynek jelentős része néhány nappal később – vagy mindjárt a doga utáni szünetben – egyszerűen elillan. Ráadásul az anyag jelentős része olyan elvont lexikális tud...

Mohácsi vész – gondolatok a történelemoktatás margójára

A történelem tantárggyal való első találkozás valahogy egészen ritkán hasonlít arra, aminek lennie kellene. Pedig ha belegondolunk, a történelem önmagában elképesztően izgalmas dolog. Birodalmak felemelkedése és bukása. Árulások. Háborúk. Felfedezők. Diktátorok. Forradalmak. Emberi sorsok. Zseniális elmék és tragikus döntések. Gyakorlatilag az emberiség teljes kollektív drámája. Ehhez képest egy tíz-tizenegy éves gyerek sokszor valami egészen mással találkozik először. Ismeretlen szakkifejezésekkel. Száraz fogalmakkal. Politikai és társadalmi berendezkedésekkel. Olyan szavakkal, amelyek még egy átlagos felnőtt hétköznapi beszélgetéseiben sem igazán fordulnak elő. Hűbériség. Polisz. Osztrakiszmosz. Patrícius. Jobbágytelek. Feudalizmus. Közigazgatási reformok. És miközben a tananyag próbálja „bevezetni” a gyereket a történelem világába, valójában sokszor már az első hónapokban sikerül elérni, hogy úgy érezze magát, mint aki véletlenül rossz ajtón ment be egy idegen konferenciára....