Ugrás a fő tartalomra

Rólam

Sokfelé dolgoztam, elmúltam negyven, három gyermek édesapja vagyok. A közoktatás számomra hosszú évek óta nem elméleti kérdés, hanem mindennapi tapasztalat: szülőként végigkísértem gyerekeim iskolai útját, és ez idő alatt fokozatosan egyre több „miért így?” és „miért ezt?” típusú kérdés kezdett körvonalazódni bennem a rendszer működésével kapcsolatban.
Pedagógiai végzettséggel rendelkezem, de nem ebben a szakmában dolgozom. Ez a kettősség számomra egy sajátos nézőpontot ad: egyszerre látom közelről a rendszer működésének valóságát, és közben van egy külső távolságom is, ami lehetővé teszi a kritikusabb, kérdésfeltevő szemléletet.
Ez az oldal nem egy szakmai állásfoglalás és nem egy kész válaszokat adó elemzésgyűjtemény. Inkább egy külső szemlélő jegyzetei, egyfajta görbe tükör: gondolatfoszlányok, megfigyelések és ötletek rögzítése arról, hogyan működik – vagy éppen nem működik – a közoktatás rendszere.
Az érdeklődésem nem intézményi szerepből vagy szakmai kötelezettségből fakad, hanem kíváncsiságból. Folyamatosan foglalkoztat, hogyan lehetne a közoktatás rendszerét átformálni úgy, hogy a részvevők – elsősorban a diákok és a szülők – számára érthetőbbé, átláthatóbbá és a gyakorlatban is hasznosulóvá tenni. Nem feltétlenül keresek kész válaszokat, nem célom grandiózus megoldásokkal előrukkolni. Inkább új szempontokkal a rendszer fenntartójának görbe tükröt kívánok tartani.
Különösen érdekelnek az eltérő fenntartású és működésű iskolai modellek – állami, egyházi, alapítványi vagy alternatív intézmények – nem minősítési szándékkal, hanem működési logikájuk megértése felől. A kérdés számomra nem az, hogy melyik „jobb”, hanem az, hogy melyik milyen problémára milyen választ ad, és hol vannak azok a rendszer vakfoltjai.
A közoktatást hazánkban nem egy finomhangolható gépezetnek, hanem alapjaitól kezdődő újragondolásra érett rendszernek. Ez a napló nem egy kész program megírását célozza, inkább egy útkeresés: hogyan lehetne egy rugalmasabb, átláthatóbb és a jelenkor kihívásaira érzékenyebb oktatási környezet teremteni Magyarországon.
Ez az oldal ennek a gondolkodási folyamatnak a dokumentálása. Nem világraszóló állításokat, hanem folyamatos kérdéseket, megfigyeléseket és vizsgálódásokat rögzít.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Közoktatás — avagy a magyar Maze Runner

A mai közoktatás egyik legnagyobb tragédiája talán nem is az, hogy túlterhelt, túlszabályozott vagy krónikusan alulmodernizált, hanem az, hogy közben mindezt természetes állapotként kezdtük elfogadni. Mintha magától értetődő lenne, hogy egy gyerek éveken át napi szinten rohan egyik tantárgytól a másikig, lexikális adatok tömegét memorizálja, folyamatos teljesítménykényszer alatt működjön, majd végül úgy hagyja el az iskolarendszert, hogy valójában fogalma sincs arról: kicsoda ő, miben jó igazán, és milyen világban szeretne majd helyet találni magának. A rendszer sokszor inkább hasonlít egy hideg, embertől elidegenedett útvesztőre, mint valódi fejlődési térre. Egy olyan labirintusra, ahol generációk bolyonganak Ariadné fonala nélkül. A szabályokat kívülről nézve mindenki ismeri: teljesíts, alkalmazkodj, ne lógj ki a sorból, tanuld meg, amit kérnek, és próbálj túlélni. De a legtöbb diák számára sosem kerül a kezébe valódi térkép arról, hogy mi miért történik körülötte, mi az, ami valóban...

Amikor a gyerek félrerakja a galaxist, hogy bemagolja a semmit

A másik különösen abszurd pillanat számomta az, amikor egy gyerek hétvégén nem veszi elő az ötszáz oldalas sci-fi regényt — amit egyébként önszántából olvas, lelkesen, érdeklődéssel, valódi kíváncsiságból — azért, hogy hétfőre kémiaképleteket és nyelvtani szabályokat magoljon. Nem azért, mert érdekli a regény mondattani szerkesztése. Nem azért, mert kísérletezni akar. Nem is azért, mert érteni szeretné az anyag belső működését. Hanem azért, mert hétfőn rögtön két témazáró vár rá. Aztán még egy valamikor a héten. Természetesen mindegyik más tantárgyból. Természetesen mindegyik „nagyon fontos”. És ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: Vajon tényleg így néz ki a tanulás? Mert amit ilyenkor a gyerek csinál, az nem tudásépítés. Sokkal inkább rövid távú túlélési stratégia. Egy ideiglenes mentális adattárolás, amelynek jelentős része néhány nappal később – vagy mindjárt a doga utáni szünetben – egyszerűen elillan. Ráadásul az anyag jelentős része olyan elvont lexikális tud...

A grafit nyoma a papíron

Nem tudom, milyen anyag van a grafitceruzába rejtve, de mindmáig különös érzés kerít hatalmába, ha meglátok egy szépen hegyezett ceruzát. Legszívesebben azonnal kézbe venném, keresnék egy tiszta fehér lapot vagy egy halványan pontozott füzetet, és nyomot hagynék rajta. Ha betévedek egy papír-írószer üzletbe, ma is ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel nézem a naplónak szánt füzeteket, a töltőtollakat, a grafitceruzákat és a különféle eszközöket. Valami megmagyarázhatatlan vonzódás köt hozzájuk. Pedig alig írok kézzel. Naplót is többször próbáltam vezetni. Néhány napig lelkesen teleírtam oldalakat, aztán hetekig rá sem néztem. Később elővettem, ültem fölötte, és úgy éreztem, hogy most írnom kellene valamit. De nem jött semmi. Az ihlet helyett csak az üres lap nézett vissza rám. Végül becsuktam a füzetet, és csináltam valami mást. Mégis, a papír és a ceruza iránti vonzalmam valahogy megmaradt. Talán azért, mert az egész nagyon korán kezdődött. Már óvodásként érdekeltek a betűk és a számok....