Amikor a gyerek félrerakja a galaxist, hogy bemagolja a semmit

A másik különösen abszurd pillanat számomta az, amikor egy gyerek hétvégén nem veszi elő az ötszáz oldalas sci-fi regényt — amit egyébként önszántából olvas, lelkesen, érdeklődéssel, valódi kíváncsiságból — azért, hogy hétfőre kémiaképleteket és nyelvtani szabályokat magoljon.

Nem azért, mert érdekli a regény mondattani szerkesztése.

Nem azért, mert kísérletezni akar.

Nem is azért, mert érteni szeretné az anyag belső működését.

Hanem azért, mert hétfőn rögtön két témazáró vár rá. Aztán még egy valamikor a héten. Természetesen mindegyik más tantárgyból. Természetesen mindegyik „nagyon fontos”.

És ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés:

Vajon tényleg így néz ki a tanulás?

Mert amit ilyenkor a gyerek csinál, az nem tudásépítés. Sokkal inkább rövid távú túlélési stratégia. Egy ideiglenes mentális adattárolás, amelynek jelentős része néhány nappal később – vagy mindjárt a doga utáni szünetben – egyszerűen elillan.

Ráadásul az anyag jelentős része olyan elvont lexikális tudás, amelynek a gyerek a saját jelenében semmilyen gyakorlati kapcsolódási pontját nem látja.

Képletek. Szabályok. Fogalmak. Definíciók. Memoriterek.

Sokszor még a szülő is csak néz maga elé.

Nem azért, mert műveletlen.

Hanem mert egyszerűen nem az a szakmája.

És itt kezd igazán elvonttá, önmagáértvalóvá válni az egész rendszer.

Mert miközben a felnőtt életben teljesen természetes, hogy specializálódunk — valaki mérnök lesz, más grafikus, szerelő, jogász, programozó vagy szakács — addig az iskola még mindig úgy működik, mintha minden gyerekből egyszerre kellene vegyésznek, nyelvésznek, történésznek és matematikusnak lennie.

Ráadásul azonnal.

És persze van az a gyerek, aki valamit tényleg szeretne mélyebben megérteni. Aki érdeklődik valami iránt. Aki még önállóan is olvasna, kutatna, építene, kísérletezne. Sőt, biztos akad olyan is, aki ezt is teszi.

Csakhogy erre egyre kevesebb mentális energia marad.

Mert a rendszer folyamatosan újabb és újabb lexikális csomagokat tol elé.

És közben lassan kialakul egy nagyon veszélyes belső élmény:

A tanulás motorja valójában nem a kíváncsiság, hanem a külső nyomás.

Nem felfedezés, hanem teljesítménykényszer.

Nem kapcsolódás a világhoz, hanem egy rendszeres számonkérés az érdektelen tananyagról, ahol mindig a következő számonkérést kell túlélni.

A legkülönösebb talán mégis az, hogy ilyenkor a rendszer gyakran éppen azt a gyereket töri meg, aki amúgy szeretne tanulni.

Csak nem feltétlenül a kötelezőt.

És nem feltétlenül így.

Mert nagyon más dolog önszántadból elveszni egy regény világában, mint este kilenckor képleteket magolni egy másnapi dolgozatra úgy, hogy közben már pontosan tudod: a megtanult anyag jelentős része csak a dolgozat miatt fontos.

Aztán később csodálkozunk, hogy sok fiatal miért nem szeret tanulni.

Pedig lehet, hogy szeretne.

Csak mire odaérne valamihez, ami valóban érdekli, addigra a rendszer már rég elvette tőle a kedvét.