Legszívesebben azonnal kézbe venném, keresnék egy tiszta fehér lapot vagy egy halványan pontozott füzetet, és nyomot hagynék rajta.
Ha betévedek egy papír-írószer üzletbe, ma is ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel nézem a naplónak szánt füzeteket, a töltőtollakat, a grafitceruzákat és a különféle eszközöket. Valami megmagyarázhatatlan vonzódás köt hozzájuk.
Pedig alig írok kézzel.
Naplót is többször próbáltam vezetni. Néhány napig lelkesen teleírtam oldalakat, aztán hetekig rá sem néztem. Később elővettem, ültem fölötte, és úgy éreztem, hogy most írnom kellene valamit. De nem jött semmi. Az ihlet helyett csak az üres lap nézett vissza rám. Végül becsuktam a füzetet, és csináltam valami mást.
Mégis, a papír és a ceruza iránti vonzalmam valahogy megmaradt.
Talán azért, mert az egész nagyon korán kezdődött.
Már óvodásként érdekeltek a betűk és a számok. Mire iskolába mentem, össze tudtam olvasni rövidebb szavakat és mondatokat, néhányat le is tudtam írni.
Aztán elkezdődött az iskola.
Ma is emlékszem, milyen aprólékos gonddal tanultuk a folyóírás alapjait. Függőleges és vízszintes vonalak. Karikák. Horgok. Kapuk. Vályúk. Fecskevonal. Az egész olyan volt, mint egy mini valóság a valóságban. Ezekből a kis elemekből épültek fel később a betűk, a szótagok, a szavak és végül a mondatok.
Fiú létem ellenére valósággal élveztem ezt a pepecselést.
Kicsit görcsösen fogtam a ceruzát, ezért a tanító néni gyakran szólt, hogy lazítsak rajta. Igyekeztem megfelelni. Ösztönösen fontos volt számomra, hogy szép legyen az írásom.
Aztán a második félévben eljött a nagy pillanat.
Akik a legszebben írtak a félév során, azok tollal dolgozhattak tovább.
Az első alkalommal két lány osztálytársam és én kaptuk meg ezt a kiváltságot.
Úgy éreztem magam, mintha feltörtem volna az Olümposzra.
A dicsőség azonban rövid életűnek bizonyult.
A golyóstoll egészen másként viselkedett, mint a ceruza. Siklott a papíron, néha pedig – ahogy édesanyám mondta – „fosott”. A toll a golyó forgása közben a tollhegy és a golyó találkozásánál felhalmozott tintát időnként apró tintapacákként hordta fel a papírra. Különösen az irányváltásoknál. Ráadásul a folyóírás egyes betűinél ugyanazon a vonalon gyakran kellett visszafordulni, amitől a toll ezeken a szakaszokon gyakorta így viselkedett.
Ezen sokat bosszankodtam.
Később kitaláltam, hogy ha van egy darab firkapapírom, arra rá tudom forgatni ezeket a tintacseppeket, de hiába igyekeztem törölgetni, mindig nem sikerült kivédeni.
És talán emiatt is egy kicsit feleslegesnek éreztem a folyóírásnál azokat a duplázásokat.
Aztán jött az első kijózanító pofon.
A tanító néni az egyik munkám mellé piros tollal odabiggyesztette:
„Romlik az írásod!”
Mellette egy nagy „L.” betűvel "láttamozta" is.
Ma is emlékszem arra az érzésre.
Nem azért fájt, mert ne lett volna igaza.
Hanem azért, mert ebben nem volt semmi segítség.
Semmi útmutatás.
Semmi biztatás.
Csak az ítélet.
Gyerekként úgy éltem meg, mintha az addig dicséretekkel elismert diákot hirtelen a sor végére zavarták volna.
Furcsa módon azonban ez sem tudta elvenni a kedvemet az írástól.
Később gimnáziumban sokat jegyzeteltem.
A főiskolán még többet.
A laptopok akkoriban még nem uralták az előadótermeket, így maradt a toll és a spirálfüzet.
Oldalak százai teltek meg a kezem nyomával.
És valahol ekkor értettem meg, hogy számomra az írás soha nem pusztán információrögzítés volt.
Hanem egy darab önkifejeződés a papíron.
Egy fehér lapon ez maga a teremtés pillanata.
Talán ezért szeretem ma is a ceruzákat.
Talán ezért szeretek még mindig a füzeteket válogatni a papírboltban.
És talán ezért írok blogot is.
Mert a technológia, a billentyűzet és a monitor mögött ugyanaz a vágy bújik meg, mint amikor első osztályban egy grafitceruzával próbáltam szabályos karikákat rajzolni a vonalak közé.
Nyomot hagyni.
Az életben is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése