Aztán jött a következő nagy abszurditás.
Mivel akkoriban azt éreztem — és ezt a környezetem is erősen sugallta —, hogy diploma nélkül gyakorlatilag ember sem lesz belőlem, jelentkeztem továbbtanulni. Tanítóképzőbe.
Nem valami nagy belső elhivatottságból.
Csak mert a kisgyerekek figyelmét pillanatok alatt magamra tudtam vonni, és könnyen szórakoztattam őket. Persze emellett a nem különösebben kimunkált zenei, és előadói készségeim is a katedra felé tereltek.
A végső érv mégis az volt, hogy más ötletem nem volt, és egyszerűen oda elég volt a pontom.
Az alkalmassági viszont szinte nevetségesen könnyűnek érződött. Versmondás? Pipa. Éneklés? Nekem játék. Furulya? Kiráztam a kisujjamból. Rajz? Simán megoldottam.
És ebben van valami egészen ironikus.
Miközben az iskolarendszerben végig úgy éreztem magam, mint aki nyelvtudás nélkül próbál túlélni idegenben, az emberi, kreatív, előadói oldalam miatt valahogy mindig képes voltam megfelelni az elvárásoknak.
Lediplomáztam. A főiskolai évek alatt azonban egyre erősebben éreztem: a pedagógus szakma valójában nem az én világom.
Pedig a gyerekeket szerettem.
Sőt.
Még ennél is ellentmondásosabb, hogy óvodákba és iskolákba bábelőadásokat vittünk a barátaimmal, ami alapján jogosan vetődött fel a kérdés, miért nem érzem jól magam a pedagógus szerepben? Talán azért, mert azek az alkalmak nem idézték meg az iskola rideg rendszerének hétköznapi működését, hanem emberek kapcsolódtak emberekhez. A gyerekek nevettek. Figyeltek. Részévé váltak az előadásainknak.
Ott valahogy minden élőnek tűnt.
Mert ott nem volt adminisztráció.
Nem kellett tanmenethez igazodni.
A teljesítési kényszer sem nyomasztott.
Nem kellett osztályzatokban gondolkodni.
Nem volt elvárt kimeneti tudásanyag.
Hanem feloldódás a közös, önfeledt játékban.
És talán ott értettem meg először igazán, mi zavart egész életemben az oktatási rendszerben.
Nem maga a tanítás.
Hanem a rendszer életidegensége.
Az a technokrata, bürokratikus gépezet, amelyben az ember tűnik el legelőször.
Persze ez csak az egyik oldala volt a pályaelhagyásomnak. A másik ellenérv a bérezés volt.
Emlékeszem, jó tíz értékesítésben eltöltött év után elgondolkodtam, hogy talán mégis tanítanom kellene. De akkor a fizetési kilátásokra rákérdeztem, és a választ hallva az a kevés vonzalmam is elillant, ami ilyen távlatból még megmaradt bennem.
És inkább maradtam a versenyszférában.
Talán ez viszonytás kérdése. És biztos most sokan pálcát törnek felettem, hogy nem volt bennem hivatástudat. És biztosan van sok elhivatottságból a pályán maradó kolléga, de én ott és akkor úgy láttam, hogy óriási lemondással járna pedagógus bérből a családomról gondoskodni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése