Ugrás a fő tartalomra

Pályaelhagyó pedagógus

Aztán jött a következő nagy abszurditás.


Mivel akkoriban azt éreztem — és ezt a környezetem is erősen sugallta —, hogy diploma nélkül gyakorlatilag ember sem lesz belőlem, jelentkeztem továbbtanulni. Tanítóképzőbe.

Nem valami nagy belső elhivatottságból.

Csak mert a kisgyerekek figyelmét pillanatok alatt magamra tudtam vonni, és könnyen szórakoztattam őket. Persze emellett a nem különösebben kimunkált zenei, és előadói készségeim is a katedra felé tereltek.

A végső érv mégis az volt, hogy más ötletem nem volt, és egyszerűen oda elég volt a pontom.

Az alkalmassági viszont szinte nevetségesen könnyűnek érződött. Versmondás? Pipa. Éneklés? Nekem játék. Furulya? Kiráztam a kisujjamból. Rajz? Simán megoldottam.

És ebben van valami egészen ironikus.

Miközben az iskolarendszerben végig úgy éreztem magam, mint aki nyelvtudás nélkül próbál túlélni idegenben, az emberi, kreatív, előadói oldalam miatt valahogy mindig képes voltam megfelelni az elvárásoknak.

Lediplomáztam. A főiskolai évek alatt azonban egyre erősebben éreztem: a pedagógus szakma valójában nem az én világom.

Pedig a gyerekeket szerettem.

Sőt.

Még ennél is ellentmondásosabb, hogy óvodákba és iskolákba bábelőadásokat vittünk a barátaimmal, ami alapján jogosan vetődött fel a kérdés, miért nem érzem jól magam a pedagógus szerepben? Talán azért, mert azek az alkalmak nem idézték meg az iskola rideg rendszerének hétköznapi működését, hanem emberek kapcsolódtak emberekhez. A gyerekek nevettek. Figyeltek. Részévé váltak az előadásainknak.

Ott valahogy minden élőnek tűnt.

Mert ott nem volt adminisztráció.

Nem kellett tanmenethez igazodni.

A teljesítési kényszer sem nyomasztott.

Nem kellett osztályzatokban gondolkodni.

Nem volt elvárt kimeneti tudásanyag.

Hanem feloldódás a közös, önfeledt játékban.

És talán ott értettem meg először igazán, mi zavart egész életemben az oktatási rendszerben.

Nem maga a tanítás.

Hanem a rendszer életidegensége.

Az a technokrata, bürokratikus gépezet, amelyben az ember tűnik el legelőször.

Persze ez csak az egyik oldala volt a pályaelhagyásomnak. A másik ellenérv a bérezés volt. 

Emlékeszem, jó tíz értékesítésben eltöltött év után elgondolkodtam, hogy talán mégis tanítanom kellene. De akkor a fizetési kilátásokra rákérdeztem, és a választ hallva az a kevés vonzalmam is elillant, ami ilyen távlatból még megmaradt bennem.

És inkább maradtam a versenyszférában.

Talán ez viszonytás kérdése. És biztos most sokan pálcát törnek felettem, hogy nem volt bennem hivatástudat. És biztosan van sok elhivatottságból a pályán maradó kolléga, de én ott és akkor úgy láttam, hogy óriási lemondással járna pedagógus bérből a családomról gondoskodni.

Azóta sokszor gondolkodom azon, hány pedagógus lehet még, akit vagy a megfelelő
megbecsülés hiánya, vagy maga az embertől elidegenedett rendszer taszított ki a pályáról.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Közoktatás — avagy a magyar Maze Runner

A mai közoktatás egyik legnagyobb tragédiája talán nem is az, hogy túlterhelt, túlszabályozott vagy krónikusan alulmodernizált, hanem az, hogy közben mindezt természetes állapotként kezdtük elfogadni. Mintha magától értetődő lenne, hogy egy gyerek éveken át napi szinten rohan egyik tantárgytól a másikig, lexikális adatok tömegét memorizálja, folyamatos teljesítménykényszer alatt működjön, majd végül úgy hagyja el az iskolarendszert, hogy valójában fogalma sincs arról: kicsoda ő, miben jó igazán, és milyen világban szeretne majd helyet találni magának. A rendszer sokszor inkább hasonlít egy hideg, embertől elidegenedett útvesztőre, mint valódi fejlődési térre. Egy olyan labirintusra, ahol generációk bolyonganak Ariadné fonala nélkül. A szabályokat kívülről nézve mindenki ismeri: teljesíts, alkalmazkodj, ne lógj ki a sorból, tanuld meg, amit kérnek, és próbálj túlélni. De a legtöbb diák számára sosem kerül a kezébe valódi térkép arról, hogy mi miért történik körülötte, mi az, ami valóban...

Amikor a gyerek félrerakja a galaxist, hogy bemagolja a semmit

A másik különösen abszurd pillanat számomta az, amikor egy gyerek hétvégén nem veszi elő az ötszáz oldalas sci-fi regényt — amit egyébként önszántából olvas, lelkesen, érdeklődéssel, valódi kíváncsiságból — azért, hogy hétfőre kémiaképleteket és nyelvtani szabályokat magoljon. Nem azért, mert érdekli a regény mondattani szerkesztése. Nem azért, mert kísérletezni akar. Nem is azért, mert érteni szeretné az anyag belső működését. Hanem azért, mert hétfőn rögtön két témazáró vár rá. Aztán még egy valamikor a héten. Természetesen mindegyik más tantárgyból. Természetesen mindegyik „nagyon fontos”. És ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: Vajon tényleg így néz ki a tanulás? Mert amit ilyenkor a gyerek csinál, az nem tudásépítés. Sokkal inkább rövid távú túlélési stratégia. Egy ideiglenes mentális adattárolás, amelynek jelentős része néhány nappal később – vagy mindjárt a doga utáni szünetben – egyszerűen elillan. Ráadásul az anyag jelentős része olyan elvont lexikális tud...

A grafit nyoma a papíron

Nem tudom, milyen anyag van a grafitceruzába rejtve, de mindmáig különös érzés kerít hatalmába, ha meglátok egy szépen hegyezett ceruzát. Legszívesebben azonnal kézbe venném, keresnék egy tiszta fehér lapot vagy egy halványan pontozott füzetet, és nyomot hagynék rajta. Ha betévedek egy papír-írószer üzletbe, ma is ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel nézem a naplónak szánt füzeteket, a töltőtollakat, a grafitceruzákat és a különféle eszközöket. Valami megmagyarázhatatlan vonzódás köt hozzájuk. Pedig alig írok kézzel. Naplót is többször próbáltam vezetni. Néhány napig lelkesen teleírtam oldalakat, aztán hetekig rá sem néztem. Később elővettem, ültem fölötte, és úgy éreztem, hogy most írnom kellene valamit. De nem jött semmi. Az ihlet helyett csak az üres lap nézett vissza rám. Végül becsuktam a füzetet, és csináltam valami mást. Mégis, a papír és a ceruza iránti vonzalmam valahogy megmaradt. Talán azért, mert az egész nagyon korán kezdődött. Már óvodásként érdekeltek a betűk és a számok....