És ami ennél sokkal fontosabb: hosszú éveken át fogalmam sem volt arról, hogyan kell tanulni.
Nem lustaságból.
Hanem mert nem volt rá szükségem.
Aztán valamikor ötödikben a történelem tananyagban hallott ismeretlen változók elindítottak egy "nem értem, de bemagolom" módszer felé, de hetedik és nyolcadik környékén kezdett ellenem fordulni a korábbi lazaságom, és a béna magolásom. Hirtelen egyre több lett az anyag, komolyabbak lettek az elvárások, és elkezdtek olyan dolgokat kérdezni, amelyek nem hangzottak el az órán. Mintha addig egy teljesen más játék szabályai szerint működött volna az iskola, csak erről valaki elfelejtett volna szólni.
Ekkor jelent meg először az a fojtogató érzés, hogy valami nincs rendben velem.
Vannak, akik tudnak valamit, amit én nem.
Hogy létezik valami másféle tanulási szisztéma, amire a rendszer addig nem kínált eszközöket, most viszont hirtelen elvárja, hogy magától menjen.
Csakhogy én képtelen voltam ennyi szöveget önállóan feldolgozni.
Emlékszem arra a bénító érzésre, amikor ott ültem a tankönyvkupac fölött, néztem a töménytelen szöveget, és fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Mit kell ebből megjegyezni? Szó szerint kell ezt mind tudni? Mi a lényege? Honnan tudják ezt mások?
A gimnáziumban ez az érzés végig elkísért.
Valahogy elevickéltem az érettségiig. Sosem buktam meg. Nem omlottam össze. Csak folyamatosan ott volt bennem az a kétségbeejtő érzés, hogy a rendszer valami olyasmit vár el tőlem, amire valójában sosem tanított meg. Én pedig az álmodozásba menekültema megoldás helyett.
Vajon hány kisdiákot veszít ugyanígy el a mai oktatáso struktúra? Amikor a lényegtelen információk között elvész a legfontosabb: élvezze, tudja kötni a saját életében tapasztalt személyes élményeihez, és így talán érdekelni is fogja, akármi is legyen a tananyag.
Persze valahogy én is felnőttem, diplomát is szereztem (bár ez egy külön történetet is megér), azóta sokfelé dolgoztam, és szép lassan megtaláltam a helyemet ebben az üveghangon pörgő huszonegyedik században.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése