Vakáció – olvasónaplóval

Van valami különösen groteszk abban a pillanatban, amikor a gyerek az utolsó tanítási napon felszabadultan beront az ajtón, ledobja a táskáját, és ragyogó arccal közli:

– Juhúúú, vakáció!

Aztán nagyjából tíz perc múlva kiderül, hogy mégsem egészen.

Mert van egy kötelező olvasmány. Százegynéhány oldal. Hozzá olvasónapló. Meg illusztráció. Természetesen a szünetre.

És ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy vajon a felnőttek világában hogyan reagálnánk minderre.

Képzeljük el, hogy egy munkavállaló elmegy egy hét szabadságra. Már fejben készül a pihenésre. Kicsit kiszakadna a mókuskerékből. Aludna tovább. Elutazna. Kertészkedne. Végre nem csörögne reggel az ébresztő.

Aztán péntek délután a főnöke még odaszól neki:

– Ja, egyébként itt van ez a 125 oldalas szakmai anyag. Olvasd el a szabadság alatt. Készíts belőle összefoglalót. Készíts hozzá infógrafikát. Ja, és tudom, hogy nem a szakterületed, és még csak most kezdtél foglalkozni vele, de legalább ezzel el tudsz mélyedni a témában. A szabid utáni hétfőn lesz egy össznépi meeting, szóval a konstruktív részvételedre feltétlenül számítok.

Valószínűleg minden épeszű, egészséges önérvényesítéssel rendelkező ember abszurdnak tartaná ezt, és visszadobná azzal, hogy szabira megy, szóval bízza másra ezt a munkát a főnök.

A gyerekeknél viszont valahogy természetesnek vesszük.

Pedig nem az.

A legfurcsább az egészben talán az, hogy maga az olvasás lehetne jó élmény is. Tényleg lehetne. Csak ehhez kapcsolódnia kellene az olvasmányhoz. Értenie kellene, miért érdekes, miért fontos neki. Egy felnőtt bizonyos könyveket már egészen másképp olvas, mert van mögötte veszteség, csalódás, tapasztalat, konfliktus, élethelyzet. Egy gyereknek viszont sok klasszikus szövegben egyszerűen még nincs kapaszkodó. Számára még az egész idegen nyelv.

És ilyenkor történik az, hogy a kötelező olvasmány nem megszeretteti az irodalmat, hanem lassan kiöli belőle az érdeklődést.

Nálunk is valami ilyesmi történt.

A szünet első napjaiban még ott volt a felszabadultság érzése. Aztán fokozatosan rátelepedett az egész hétre az a bizonyos „meg kell csinálni” nyomás. Nem azért, mert a gyerek lusta lett volna. Hanem mert egyszerűen nem tudott kapcsolódni hozzá. Nem értette igazán a szöveg egy részét, sokszor visszakérdezett, elvesztette a fonalat, és láthatóan szenvedett attól az elvárástól, hogy néhány mondatban önállóan foglalja össze azt, amit nem tudott még hova tenni magában.

A végén már ott tartottunk, hogy felváltva olvastuk a fejezeteket. Egyet ő, kettőt én. Néha hármat én. Megálltunk, magyaráztam, beszélgettünk róla. Közben ott lebegett a háttérben az olvasónapló és a rajz is — utóbbi külön pikantériája, hogy a gyermekem világéletében utált rajzolni.

És ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés:

mégis mit akarunk ezzel tanítani?

Mert az irodalom szeretetét biztosan nem.

A szünet eredeti funkciója nem véletlenül a pihenés lenne. Az emberi agy nem folyamatos terhelésre van optimalizálva. A gyerek sem. A vakáció nem jutalomfalat a rendszer végén, hanem szükséges mentális levegővétel. Egy időszak, amikor végre nem teljesíteni kellene, hanem egyszerűen csak létezni.

Játszani. Kóborolni. Későig fennmaradni. Hülyeségeken nevetni. Fára mászni. Videójátékozni. És urambocsá', akár unatkozni is.

Gyereknek lenni.

Ehhez képest sokszor már általános iskolában úgy kezeljük őket, mint kiégett projektmunkásokat, akiknek a szabadság idejére is kiosztható a következő teljesítendő feladatcsomag. Aztán csodálkozunk, hogy ezek a minták mérgező munkahelyeken szépen visszaköszönnek.

A legszomorúbb pedig az, hogy a rendszer ilyenkor egyszerűen nem is érzékeli az önellentmondását. Egyik oldalon egyre többet beszélünk a gyerekek mentális terheléséről, kiégéséről, motivációvesztéséről és szorongásáról, a másik oldalon pedig természetesnek vesszük, hogy még a pihenéshez való jogukat sem hagyjuk érintetlenül.

Aztán később csodálkozunk, hogy sok gyerek miért nem szeret olvasni. Miért nem szeret iskolába járni. Miért úgy tekint a tanulásra, mint valami kötelező büntetőmunkára.

Pedig lehet, hogy nem a gyerekkel van a baj.

Lehet, hogy egyszerűen csak egy olyan rendszerben próbáljuk „megszerettetni” vele a tanulást, a tudást, amely még a pihenést sem tudja tiszteletben tartani.