Mohácsi vész – gondolatok a történelemoktatás margójára

A történelem tantárggyal való első találkozás valahogy egészen ritkán hasonlít arra, aminek lennie kellene.

Pedig ha belegondolunk, a történelem önmagában elképesztően izgalmas dolog. Birodalmak felemelkedése és bukása. Árulások. Háborúk. Felfedezők. Diktátorok. Forradalmak. Emberi sorsok. Zseniális elmék és tragikus döntések. Gyakorlatilag az emberiség teljes kollektív drámája.

Ehhez képest egy tíz-tizenegy éves gyerek sokszor valami egészen mással találkozik először.

Ismeretlen szakkifejezésekkel. Száraz fogalmakkal. Politikai és társadalmi berendezkedésekkel. Olyan szavakkal, amelyek még egy átlagos felnőtt hétköznapi beszélgetéseiben sem igazán fordulnak elő. Hűbériség. Polisz. Osztrakiszmosz. Patrícius. Jobbágytelek. Feudalizmus. Közigazgatási reformok.

És miközben a tananyag próbálja „bevezetni” a gyereket a történelem világába, valójában sokszor már az első hónapokban sikerül elérni, hogy úgy érezze magát, mint aki véletlenül rossz ajtón ment be egy idegen konferenciára.

Különösen igaz ez azokra a gyerekekre, akik eleve teljesen más érdeklődésűek.

Mert van az a gyerek, aki órákon keresztül képes repülőgépmotorokról videókat nézni. Akit lenyűgöz egy robbantott műszaki ábra. Aki kívülről fújja egy harckocsi működését, vagy magától elkezd utánanézni, hogyan működik egy sugárhajtómű. Nem azért, mert kötelező. Hanem mert érdekli.

Na, ő aztán végképp nem érti, mi történik körülötte egy történelemórán.

Nem azért, mert buta.

Hanem mert számára ez az egész egy teljesen más galaxis.

És ilyenkor a rendszer gyakran elkövet egy nagyon súlyos hibát: az érdeklődés hiányát összekeveri a képesség hiányával.

Pedig a kettő nagyon nem ugyanaz.

A legrosszabb pedig sokszor nem is maga a tananyag, hanem az osztálydinamika.

Mert mindig van egy-két gyerek, aki zsigerből ráérez az egészre. Keni-vágja a fogalmakat. Jelentkezik. Magabiztos. Láthatóan érti az összefüggéseket. A pedagógus örül neki, az óra gördül, a rendszer működik.

Közben pedig ott ül néhány másik gyerek is, akik egyre kisebbnek érzik magukat.

Nem kérdeznek.

Nem azért, mert nem érdekelné őket.

Hanem mert nem akarnak hülyének tűnni.

Mert amikor valaki már harmadszor sem érti pontosan, mi a különbség mondjuk egy királyság, egy birodalom és egy feudális államszervezet között, miközben mellette valaki magabiztosan fújja a fogalmakat, akkor nagyon gyorsan kialakul az az érzés, hogy „inkább csendben maradok”.

És ez az a pont, ahol a gyerek nem egyszerűen elkezd lemaradni.

Hanem – fejben – lassan eltűnik az óráról.

Összehúzza magát. Várja a csengőt. Túlélő üzemmódba kapcsol.

Pedig a történelem lehetne az egyik legizgalmasabb tantárgy.

Lehetne történetmesélés. Emberi drámák. Hatalom és árulás. Találmányok és kataklizmák. Lehetne kapcsolódási pont a jelennel: miért működik úgy a világ, ahogy működik.

Csak ehhez előbb valahogy el kellene jutnia a rendszernek a gyerekig.

Nem felfoghatatlan és a fejében semmihez sem kötődő fogalmakkal operálni.

Hanem a kíváncsiság felébresztésével.

Mert a legtöbb gyerek nem a tudást utasítja el.

Hanem azt az érzést, hogy idegen nyelven beszélnek hozzá egy olyan világban, ahol rajta kívül látszólag mások értik a szabályokat.