Egész gyerekkorunkban azt halljuk, hogy tanulni kell. Diploma kell. Végzettség kell. Mintha maga a papír valamiféle mágikus tárgy lenne, amely automatikusan tudást, alkalmasságot és emberi értéket nyújt a birokosa számára.
Közben pedig valahol nagyon mélyen szinte mindenki találkozik a rendszer ősi túlélési technikáival.
Az elkért házi feladattal.
A „küldd át légyszi” kultúrával.
A másolt beadandóval.
A súgással.
A puskázással.
Az „átfogalmaztam, tehát már az enyém” logikával.
És ami az igazán nyugtalanító: ezek nem elszigetelt esetek, hanem a rendszer folklórja.
Persze fontos tisztázni valamit. Ez nem arról szól, hogy az összes szakma, diploma üres, és nincs mögötte valódi tudás, képesség vagy alkalmasság. Nyilván rengeteg kiváló szakember, mérnök, orvos, kutató és pedagógus kerül ki az oktatás rendszeréből. A probléma inkább az, hogy maga a rendszer meglepően magas toleranciát mutat a tartalmi hiányosságokra.
Sőt.
Bizonyos értelemben újratermeli azokat.
Mert a legtöbb diák már nagyon korán megtanulja, hogy az iskolarendszerben sokszor nem maga a tudás a legfontosabb, hanem az osztályzat. A házidolgozat beadása. A forma. A határidő. A feladatok puszta adminisztratív teljesítése.
És ilyenkor lassan kialakul egy veszélyes belső logika:
nem az lesz a kérdés, hogy „értem-e? tudom-e?”, hanem az, hogy „átmentem-e?”.
Talán ezért is érdekes, hogy az angolszász kultúrában* meglepően sok önreflexív vallomás született erről a jelenségről. Emberek írnak arról, hogyan plagizáltak gimnáziumban vagy egyetemen, hogyan másoltak át esszéket, hogyan „ollóztak össze” beadandókat, és utólag milyen erkölcsi vagy pszichológiai dilemmákat látnak ebben.
És ami különösen érdekes: ezek az írások nem gonoszságról szólnak.
Sokkal inkább:
teljesítményszorongásról,
időnyomásról,
motivációvesztésről,
perfekcionizmusról,
vagy éppen arról az érzésről, hogy maga a feladat teljesen életidegen.
Magyarországon viszont egészen más a hangulat.
Itt ritkább az önreflexió.
Nálunk inkább egy sajátos túlélési kultúra alakult ki körülötte. Nem az a kérdés, hogy „miért jut el idáig a rendszer és hogyan idomul ehhez a diák”, hanem az, hogy „hogyan ne bukj le”.
És ez szerintem nagyon sokat elmond a társadalmunk oktatásról kialakult képéről.
Mert amikor egy rendszerben tömegesen jelennek meg ilyen technikák, akkor ott valószínűleg nem csak néhány elferdült egyén erkölcsi hibájáról beszélünk.
Hanem strukturális problémáról.
Hiszen ha valaki egyszer-egyszer puskázik, az lehet egyéni gyengeség. De amikor generációk építenek komplett túlélési rutinokat:
beadandó-újrahasznosításra,
„okosba megoldásra”,
féllegális átfogalmazásra,
minimális energiabefektetésű megfelelésre,
És ilyenkor általában ugyanaz történik.
Amíg minden csendben működik, addig senki nem akar a géptető alá nézni.
Aztán amikor valaki látványosan lebukik, hirtelen erkölcsi pánik tör ki.
Talán a legismertebb hazai példa Schmitt Pál doktori ügye volt. Az egész ország a plágiumról beszélt. Hogy más munkáját használta fel. Hogy „csalt”.
Csakhogy szerintem ott nem ez volt az igazán nyugtalanító kérdés.
Hanem az, hogy egy ilyen történet hogyan tudott végigmenni egy teljes rendszeren úgy, hogy évtizedekig senkinek nem tűnt fel semmi. Vagy éppen maga a rendszer sajátos működése tette lehetővé annak ilyen módon történő kijátszását?
És ilyenkor rendszerint ugyanaz történik.
A rendszerben működő szereplők nem magát a szisztémát kezdik az alapoktól vizsgálni.
Nem azt kérdezik:
hogyan válhatott ennyire formálissá a minőségellenőrzés,
miért fontosabb sokszor maga a "papír", mint a mögötte lévő tartalom,
vagy hogy milyen oktatási kultúra termeli ki ezt a jelenséget.
Hanem keresnek egy embert, akire rá lehet sütni a „csaló” bélyeget.
És ezzel megvan a bűnbak, és erkölcsileg lezártnak tekintik az ügyet.
Pedig ettől még maga a struktúra ugyanúgy működik tovább.
És talán ez a legkellemetlenebb felismerés.
Hogy a probléa oka nem pusztán az egyén csalásában rejtőzik, hanem abban a közegben is, amelyben a megfelelési kényszer sokszor felülírja a valódi tudás iránti vágyat.
Egy olyan rendszerben, ahol a papír súlya néha nagyobb lesz, mint az általa hordozott tartalom.
Adódik a kérdés: A rendszer javítgatása megoldhatja egy hibás logikára, és kimeneti értékek mérésére épülő, túlformalizált, papírcentrikus oktatási modell problematikáját?
Mert rendszerszintű hibákra nem a rekonstrukció a válasz.
Néha előbb dekonstrukció kell.
Annak végiggondolása, hogy mit nevezünk valódi tudásnak? Mit alkalmasságnak? És hol találjuk a valódi emberi értékeinket egy olyan világban, ahol egyre többen tanulják meg abszolválni az elvárásokat - akár - anélkül, hogy bármikor is valódi, eredeti saját produktumot nyújtana a diák, és a hallgató.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése