Ugrás a fő tartalomra

Tudósok: Gyere be a diszkóba - avagy mit üzent ma nekem a Petőfi Rádió?

Egy kedves ismerősöm, kollégám hívta fel a figyelmemet egy dalra, amit a Petőfi Rádió hivatalos YouTube-csatornáján közzétett felvételén hallgattam meg.

Az alábbi gondolatokat egy, a Petőfi Rádió hivatalos YouTube-csatornáján megjelent dal ihlette. A videót az eredeti közzétételi helyről ágyaztam be, a bejegyzés pedig saját értelmezésemet, véleményemet és gondolataimat tartalmazza. A dal nem saját alkotásom, annak valamennyi szerzői és kapcsolódó joga az eredeti jogosultakat illeti.


Meghallgattam, mert mindig nyitott vagyok új zenei tartalmakra. Igyekszem mindig előítélet nélkül hallgatni az ajánlott művet. Előbb csak a zenére figyelek, tetszik-e, és hagyok időt arra, hogy megfigyeljem, bennem mit indított el? Egyáltalán hatott-e rám? S ha bejött a zene, és már kedvem van többször is meghallgatni, a szöveggel bíbelődöm kicsit. Értem-e? Jól értem-e, hogy értem? Később is ráérek majd egész véleményt formálni. Nem egyszer kaptam rá zenekarok hallgatására, és művészek későbbi követése is ilyen ajánlásokból gyakran nőttek ki nálam. Ezúttal is meglepődtem.

Elsőre vicces, kicsit olyan benyomást keltett, hogy félúton van a tuc-tuc idióta, agyatlan gépzene és a minőségi jazz között. Először nem is sejtettem, hogy ezt a csapatot ismerem még a kilencvenes évek Ki mit tud? műsorából! A felejthetetlen egyediséggel megkomponált "Apa kocsit hajt" című daluk tévéprodukcióján könnyesre röhögtem magam, annyira tetszett.

A nótát hallgatva valamiért nekem az jött le, hogy a show-biznisz az eladhatóság oltárán feláldozza a sokszínű, minődégi zenei stílusokat, és belekényszeríti a zenészvilág szereplőit egy ilyen popkulturális kompromisszumba: Ne keress Dvorák, Debussy és Bartók "reneszánszt" egyik mai zenében se, csak oldódj fel az agyatlan ritmus monoton lüktetésében pár koktél és egyéb tudatmódosító kíséretében, hogy aztán részese lehess a nagy, és sokszínű egyvelegnek.
De nem egy pinkpointként, hanem egy a többiekhez hasonló szürke senkiként! Ne légy túl megosztó, csak simulj be a tonhal-tömegbe, hogy aztán kifogjon a nagy multicég egy világméretű hálóval.
Aztán mire észbe kapsz, hogy az ő akváriumában tetszelegsz, még csitti-fitti cool kérónak is tűnik az üveghomlokzat, meg a fantasztikus kilátás, míg végül rá nem ken a reggeli pirítósára, akár egy adag halpástétomot.
Persze a főhősünk bármennyire is vonzódik, és enged a hívásnak, több ízben ellátják a baját. A legdurvább, hogy amiatt öldöklik, mert őszintén zenei stílusokról, meg klasszikusokról mer pozitívan nyilatkozni, hogy ő azt szereti...Szóval kicsinálják, de nem ám csak ímmel-ámmal: brutális képeket használ: fűrészek, balták és egyéb otromba eszközök fegyverként a tagjaiba, csak mert ki meri mondani, a saját véleményét... Végül úgy tűnik feladja, de voltaképp csak annyit ad fel, hogy kifejtse a vélményét őszintén. Ekkor a diszkó kifigurázott kulturcsősz őrei nagy kegyesen kivennék belőle a halálos sebeket okozó baltákat, meg fűrészeket, de a hősünk, aki be lett oltva a diszkó ellen, az immunitása miatt már ragaszkodik a sebeket okozó fegyverekhez. Kéri, hagyják így, már megszokta. Mintha csak emlékeztetőnek tartaná meg a sebhelyeket okozó fegyvereket, persze ez az egész bizarr képi világ eléggé figyelemfelhívó, hogy a mágnesként vonzó diszkóba csak a megfelelő, jó válaszokkal mehetsz be sértetlenül, vagy hallgass!
De azért gyere be a diszkóba...

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Közoktatás — avagy a magyar Maze Runner

A mai közoktatás egyik legnagyobb tragédiája talán nem is az, hogy túlterhelt, túlszabályozott vagy krónikusan alulmodernizált, hanem az, hogy közben mindezt természetes állapotként kezdtük elfogadni. Mintha magától értetődő lenne, hogy egy gyerek éveken át napi szinten rohan egyik tantárgytól a másikig, lexikális adatok tömegét memorizálja, folyamatos teljesítménykényszer alatt működjön, majd végül úgy hagyja el az iskolarendszert, hogy valójában fogalma sincs arról: kicsoda ő, miben jó igazán, és milyen világban szeretne majd helyet találni magának. A rendszer sokszor inkább hasonlít egy hideg, embertől elidegenedett útvesztőre, mint valódi fejlődési térre. Egy olyan labirintusra, ahol generációk bolyonganak Ariadné fonala nélkül. A szabályokat kívülről nézve mindenki ismeri: teljesíts, alkalmazkodj, ne lógj ki a sorból, tanuld meg, amit kérnek, és próbálj túlélni. De a legtöbb diák számára sosem kerül a kezébe valódi térkép arról, hogy mi miért történik körülötte, mi az, ami valóban...

Amikor a gyerek félrerakja a galaxist, hogy bemagolja a semmit

A másik különösen abszurd pillanat számomta az, amikor egy gyerek hétvégén nem veszi elő az ötszáz oldalas sci-fi regényt — amit egyébként önszántából olvas, lelkesen, érdeklődéssel, valódi kíváncsiságból — azért, hogy hétfőre kémiaképleteket és nyelvtani szabályokat magoljon. Nem azért, mert érdekli a regény mondattani szerkesztése. Nem azért, mert kísérletezni akar. Nem is azért, mert érteni szeretné az anyag belső működését. Hanem azért, mert hétfőn rögtön két témazáró vár rá. Aztán még egy valamikor a héten. Természetesen mindegyik más tantárgyból. Természetesen mindegyik „nagyon fontos”. És ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: Vajon tényleg így néz ki a tanulás? Mert amit ilyenkor a gyerek csinál, az nem tudásépítés. Sokkal inkább rövid távú túlélési stratégia. Egy ideiglenes mentális adattárolás, amelynek jelentős része néhány nappal később – vagy mindjárt a doga utáni szünetben – egyszerűen elillan. Ráadásul az anyag jelentős része olyan elvont lexikális tud...

A grafit nyoma a papíron

Nem tudom, milyen anyag van a grafitceruzába rejtve, de mindmáig különös érzés kerít hatalmába, ha meglátok egy szépen hegyezett ceruzát. Legszívesebben azonnal kézbe venném, keresnék egy tiszta fehér lapot vagy egy halványan pontozott füzetet, és nyomot hagynék rajta. Ha betévedek egy papír-írószer üzletbe, ma is ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel nézem a naplónak szánt füzeteket, a töltőtollakat, a grafitceruzákat és a különféle eszközöket. Valami megmagyarázhatatlan vonzódás köt hozzájuk. Pedig alig írok kézzel. Naplót is többször próbáltam vezetni. Néhány napig lelkesen teleírtam oldalakat, aztán hetekig rá sem néztem. Később elővettem, ültem fölötte, és úgy éreztem, hogy most írnom kellene valamit. De nem jött semmi. Az ihlet helyett csak az üres lap nézett vissza rám. Végül becsuktam a füzetet, és csináltam valami mást. Mégis, a papír és a ceruza iránti vonzalmam valahogy megmaradt. Talán azért, mert az egész nagyon korán kezdődött. Már óvodásként érdekeltek a betűk és a számok....